Szárnyak
/Novella/

Tekintete azúrkék volt, akár az arapapagáj színpompás tollruhája. Gyönyörű, értelmes pillantás volt, korához képest, szeme alatt mégis vörös karikák árválkodtak a sírástól.
Könnyek… Ezek ismét ott csorogtak le arcán, világos árkokat szántva a por lepte bőrére. Kicsi kezét ökölbe szorította, töredezett körmeit száraz tenyerébe vájta. Közben nem mert felnézni. A rágógumikkal teleköpködött, piszkos járdát figyelte, válla rázkódott az elfojtott zokogástól. Ajkát harapta, nehogy kitörjön belőle a sírás, amely már régóta időlegesnek tűnt.
Az egyenruhás férfi lassú, súlyos léptei koppantak a betonon. Feketére lakkozott, makulátlan csizmáin fém díszek csörögtek. Sötétkék nadrágszára nem libbent meg járás közben. Tartása merev volt, és egyenes, mint egy darab szálfa. Szögletes arcán undorodó kifejezés ült, ahogyan végigtekintett a koszos emberek hosszú sorain. Lenézően mustrálta azok holmiját, mely elfért egy egyszerű sportzsákban. Gumibotja, és fegyvere minden léptével a combjának verődött. Izmos, egyenkabátba bújtatott karjait a háta mögött fonta össze.
Szigorú szeme a gyermekre pillantott, aki azonnal elkapta könnyektől homályos tekintetét. Szíve hevesen vert, ahogyan az ismeretlen szótlanul elsétált előtte. Az egyenruhás távolodott.
Apró szájáról halk sóhaj szakadt fel.
Vállai megereszkedtek a megkönnyebbüléstől. Előrébb kúszott, szakadt ruháinak foszlányai a földet söpörték. A gyermek porlepte ujjával kaparta a pályaudvar homokját. Véletlenszerű vonalaiból hamarosan egy felismerhető kép tűnt elő.
Egy sárkányt rajzolt.
Nagy, vörös sárkánynak képzelte, mely kettészeli a levegőt gigászi szárnyaival. Elrepül a háborúk, és halál felett, maga mögött hagyja a fájdalmat, és szenvedést, melyet átélt.
A gyermek pedig csak ezekre vágyott…