Álmom előtt
/Vers/

Elhagyja ajkadat e rövid szó.
A végső, utolsó, tudom ezt jól…
A levegőben száll, nehéz lehelet
Pedig az elsőt még, Veled éltem meg!

Félek, ha szemem lehunyom egyszer,
Sötétségbe veszik, a múlt, és a jelen.
Rettegés nélkül halál sosincsen,
Sírnék, de kisírtam már, összes könnyem.

Félek, a sötétség jeges ujjaival
Most fájó, örök ölelésbe foglal.
Neked, pedig szó, amit még
Elmondani, ezerszer is szeretnék!

De csak kezdet szorítom gyengén.
Érzem, elért a retteget vég.
„Ne hagyj el!” mondanám, de már nem lehet,
Örök álomra hunyom két szememet.

Fekete semmi mi palástjába fog.
Nincs többé szívem, mely csak Érted dobog.
Ami volt, elmúlik minden,
Mi valaha volt, s az mi még nincsen…

Szél dala
/Farkasos vers/

Magányos farkas hever, a tóparton
Szél kap bundájába: még csak meg sem mozdul…
Üvöltését elnyelte sötétség,
Tekintete maga az üresség.

Félelem támadt egyszerű szívében.
Érzi, hallja már: itt ér véget minden.
Csillag szikrázik, ezernyi az égen,
Telihold ragyog a feketeségben.

Egykoron méltóságteljes lény volt ő,
Semmi árnnyal el nem ijeszthető.
Félelem? Még csak hírből sem,
E szavakat nem ismerhette fel.

Távolból vonyítás hangzik fel, utolsó
Falkától érkező egyszerű hívószó.
Futna még velük, érezné a szelet,
De tudja ő is, szabad már nem lehet.

Fekete szemében sötét könny ül.
Magára hagyva, egyedül.
Így várja a jövőt, rendületlenül.
A hívószó újra fel nem csendül.

Magányos farkas hever, a tóparton
Szél kap bundájába: még csak meg sem mozdul…
Üvöltését elnyelte sötétség,
Tekintete maga az üresség.

Szó
/Vers/

Egy szó. Futó gondolat.
Utoljára hagyja el ajkadat.
Nincs, hideg tél mindössze.
Minden, eltűnik. Örökre.
Didergő vad remegés.
Eltűnt, ennyi volt, kész…

Rideg kő sziklafal.
Elérhetetlen vad akarat.
Utoljára nézni fel az égre.
Látni, rád komiszul néz le.
De beborult már minden.
Ami volt, s ami nincsen.

Egy fájdalom. Az utolsó
Melytől megremeg a hó.
Véres könny legördül
Arcodról, s a sárba vegyül.
Búcsú csak. Harag?
Megbocsátanál, de már nem szabad.

Két rideg - kék szemedet
Mellyel egykor a világot nézted.
Lehunyod, már. Végleg.
Elnyel a zord fekete
Hitetlen semminek habozó vize
Tombolva. Mindörökre.

Búcsúlevél
/Levél formájú vers?/

Lassan nem küzdök többé.
A világ számomra véget ért.
Minden, ami valaha jó volt az életembe
Belemerül a végtelen, szürke ködbe.
Ez már nem élet
Csak a végső fejezet:
Az elmúlás.

Már nem félek soha.
Minden, amitől tartottam valaha,
Megtörtént már rég,
Mint mondom, ez a vég.
Körülölel a sötétség.
Már nem várom a fényt.
Soha többé.

Ki néz el a holnapba?
Ha itt van ez a fájdalmas könnyekkel teli ma?
Nos, csak annyit mondanék:
miért félnék?
De ne aggódj értem,
Bár itt ér véget földi létem:
Ne sirass engem!
Veled leszek a szívedben…

Barátod – Mindörökre