A cirkusz varázsa
/Novella: FIGYELEM! Véres elemek/

Csokoládészín, lófarokba fogott hajam úgy tekergett szemem előtt, akár egy riadt kígyó. Forró kávém savként égette ajkaimat, miközben szokatlanul lapos aktatáskám minden lépésnél combomnak verődött. A szélvihar süvítve tombolt Los Angeles utcáin, és nem igyekezett lecsillapodni. A vártnál nagyobb pálmafalevelek vitorláztak a szél szárnyán, ahogyan biztosra vettem volna azt is, hogy a Csendes óceán vize is jó pár centiméterrel megemelkedett.
Ismerős háztömböt pillantottam meg a zúgó szélvihar függönyén túl, és megszaporáztam lépteimet, hogy minél hamarabb oltalmazó falai között, a saját ágyamban pihenhessek. Tűsarkúm kopogását a járdán, elnyelte a zúgás háttérzaja.
Ezúttal mindössze egy pillanatig zsonglőrködtem a lakáskulcsommal, mielőtt benyitottam volna a kissé ódivatú szállodába. Az előtérből rögtön jóleső meleg hullámzott felém, melyet csupán egy pillanatig élveztem, mielőtt bezártam magam mögött az ajtót. Az hangos csattanással helyezkedett vissza keretébe, a szálloda vékony ablaküvegei megremegtek.
Újból kortyoltam a kávémból, majd a lépcső felé vettem az irányt. Útközben a lift felé pillantottam, ami azonban még mindig ragasztószalaggal, és egy ’Használaton kívüli’ felirattal volt ellátva. Nagyot sóhajtottam, és megkezdtem a harmadikra való felkapaszkodást.
A jól ismert folyosóra érve magamba szippantottam italom maradékát is, majd a tárolására szolgáló műanyag poharat egyszerűen a markomba gyűrtem. Zilált frizurám a fejtetőmön minden bizonnyal jobban hasonlíthatott egy döglött borzra, mintsem hajzuhatagra, bár gyanítottam, ily késői órában már senki sem tartózkodik a szálloda folyosóin.
Csalódnom kellett…
A 467 számjelzéssel ellátott szoba ajtaja előtt néhány egyenruhás férfi mozgolódott. Adóvevők recsegése hallatszott, és egy sárga, rendőrségi szalagon megcsillant a sápadt lámpák fénye. A szalag a nyitott szobaajtó előtt tekergett.
„De hiszen az az én szobám!”
A fennmaradt távot futólépésben tettem meg. Elképzelésem sem volt róla, mi készülhet ott, azonban nem sejtettem jól. Kávéspoharamat, egyszerűen a kopott bársonyszőnyegre hajítottam. Éppen akkor értem oda, mikor egy bajszos férfi átbújt a lezárás alatt.
~ Jó napot hölgyem! – köszönt derűsen. – Kit keres?
~ Catrine McGray vagyok. Én… ez az én szobám! Mi folyik itt? – hadartam, és igyekeztem külsőmet elfogadható állapotba hozni, nehogy valami utcáról szökött betolakodónak gondoljanak.
~ Nyugodjon meg. Ez egy rendőrségi nyomozás. Ebben a szobában nemrég gyilkosság történt.
Azt hittem megfagy majd a vér az ereimben erre a kijelentésre. De úgy látszott, a megszokottnál fárasztóbb munkanap mindenféle együttérzést kiölt személyemből. Már csupán a szobámat akartam visszakapni.
~ És kérem, meddig fog ez tartani? Én… nekem nincsen hol aludnom! Holnap… munkába kell mennem! – vettem könyörgőre a dolgot, A bajszos rendőr, aki valamiféle parancsnokfélének tűnt, mindenfajta kérdezés nélkül átkarolta a vállamat, és odébb kormányzott a folyosó egy csendesebb pontjára.
~ Nyugodjon meg! – utasított. ~ Ez egy rendőrségi nyomozás, és nagy valószínűséggel napokig el fog tartani. De természetesen biztosítunk önnek szállást, ahogyan a munkahelyén is rendezzük a dolgokat. Ön természetesen nem gyanúsított, de azért szeretném, ha ezt, néhány szabad percében megtekintené, hátha lenne valami ötlete, ki lehet az áldozat, vagy, hogy miért akarta volna bárki megölni az Ön szobájában – a férfi, mint egy bűvész, sárga mappát varázsolt elő a háta mögül.
Bizonytalanul vettem ki a kezéből.
~ Nem nagyon vannak szabad perceim…

[…]

Az automata zúgott, miközben újabb adagnyi borzalmas ízű kávét adagolt ki a műanyag poharamba. Nem is olyan régen megtekintettem a rendőr által rám sózott helyszíni fotókat. Azt nem gondoltam volna, hogy ennyire szörnyűek lesznek. A nyilvánvalóan szobalány ruhába öltözött személy az ágyam előtt feküdt, a szőnyegen. Arcára minden bizonnyal borzadó kifejezés ült volna ki.
Ha lett volna arca…
A helyén csak borzalmas, véres folt látszott. Azt hittem, ilyesmi csak a horrorfilmekben, és nem a tulajdon szobámban létezhet. Az egész olyan volt, mintha egy rémálomba csöppentem volna, még akkor is, ha az áldozat nem én magam voltam.
A lány csuklóit, és bokáit durva, vörös – sárga kötéllel fogták össze, az volt a benyomásom, halála előtt mozdulni sem tudott. Inkább lecsaptam a mappa fedelét, mielőtt rosszul lettem volna a képektől. Már nem esett jól a kávé sem. Őszintén sajnáltam szerencsétlent, azonban mindennél jobban szerettem volna visszajutni a saját szobámba, és meg nem történtté tenni az egészet. Nem akartam tovább ülni a szálloda kihalt, sötét előterében, mikor egy olyan alak kószált a környéken, aki képes ilyesmit tenni egy másik emberrel.
Érthetetlen okokból ismét felnyitottam a mappát, bár ezúttal inkább a háttérre, mintsem a holttestre koncentráltam. Minden a helyén volt, úgy tűnt semmit nem változott a szobám, mióta utoljára láttam. A régi csillár, a komódom, és az öreg fotelem a helyén árválkodott, akárcsak a falon csüngő bohócos festmény, mely már a beköltözésem óta ott függött. Ébresztőórám, és…
„Várjunk csak…”
Ismét a bohócos festményre tekintettem. Sikoltva ejtettem el a fotót, mely kókadt, őszi levélként a földre zuhant. Szívem hevesen vert, úgy tűnt, ki akar szakadni a mellkasomból. A kezem remegni kezdett, az olcsó, automatás kávé a ruhámra fröccsent…
A bohóc megváltozott.
Egykor elmélkedő tekintete helyett ezúttal eszelősen vigyorgott, szájából tűhegyes fogak látszottak ki, arcát pedig vérfolt díszítette, noha a képkeret tiszta volt. A bohóc hátterében álló, általában felhúzott sátor akkor félig ledőlt, mintha valaki letépett volna egy darabot a színes rögzítő kötelekből…
„Utálom a cirkuszt!”
Döntöttem el magamban, és nem türtőztettem tovább magam. Vérfagyasztó sikolyom visszhangzott az épületben, mert az épület állandó zúgásához másik hang társult. Távolról érkező, szakadozó hangvételű, cirkuszi zene, melyet elnyom egy ördögi kacaj.
Az ablakok megrepedtek…