~ Island of Demons ~
/Első fejezet/

Azon a bizonyos hajnalon még nem gondoltam, mi végződik majd aznap. Vagyis, jobban mondva, sokkal inkább minden ott kezdődött... Hiszen valami véget ér, míg valami teljesen más ugyanakkor kezdődik el. Attól tartok, ennek akkoriban még nem voltam tudomásában. Azt hiszem, jó darabig a tudatlanság szürke leple borult rám, és mindazokra, akik végig mellettem maradtak. S bevallom őszintén, míg semmiről sem volt tudomásom, boldog voltam. Úgy éltem, mint bármelyik másik tizenöt éves, ezen a sárgolyón. Semmit nem hiányolhattam.

Csakhogy, az élet kegyetlen, sötét létezés. És könyörtelen... Olyas valami, amely mindig tartogat számodra meglepetést, akkor is, mikor éppen nem vágynál rá. Sok ellenséggel harcoltam már. De be kell valljam, mind közül ez a legrosszabb. Sokan mondják, az ember, nézze mindig az események jó oldalát, hiszen olyan mindig van. Mások azt állítják, csak előre tekintsünk, soha ne gondoljuk vissza, mert a múlt sötét árnyai akkor nem kísértenek tovább.

Csakhogy a "jó oldal" ismeretlen fogalom az életemben. Ahogyan a múltam is a jellemem részévé forrt. A jövő pedig éppen olyan kilátástalannak tetszik, akár a jelen. Nem panaszkodhatom azonban. Van, akinek nálam is rosszabb sors jutott. Az egyik probléma: én nem ismerek ilyet.

A másik meg: hogy a Sziget kiválasztott.

Shilovko Miscro. A szigetcsoport, amely oly rég érintetlenül áll a Csendes óceán közepén. Na jó, talán nem egészen érintetlenül. Hiszen legnagyobb szigete, a Luminosto egy egész várost hordoz a szívén. Itt kezdődött minden. Ahogyan végződni is e helyen fog...

[...]

A nevem, Jurie Athan. Egészen addig úgy hittem a tulajdon életem egyetlen ura. Sajnos, rá kellett jönnöm, ez hamis vízió. Azonban történetünk nem itt indul. Sokkal inkább azon a megszokottnál jóval hidegebb, kora júniusi reggelen, mikor elhagytam a biztonságot nyújtó, egyszerű otthonom hívogató melegét, s a küszöböt átlépve a szeles valóságba vetettem magam.

Amint a teraszra értem, egy kósza fuvallat azonnal derékig érő barna hajzuhatagomba túrt, és fellibbentette bőrkabátom barna szárnyait. Mélyen beszívtam a sós tengeri levegő jellegzetes illatát. Otthon voltam, biztonságban, boldogságban és...
...késésben.

Azúrszín szemeimmel a környéket pásztáztam. A saras földúton ezer meg ezer különféle lábnyom látszott. Ázott falevelek hulltak a talajra. Ha feljebb nézett az ember, fenyők, és pálmafák különös egyvelegét pillanthatta meg. A növények különböző, nyakatekert pozíciókban álltak, leveleik elnehezültek a rájuk esett vízcseppektől. Néhány, egykor rendíthetetlenül álló óriás keresztben feküdt az ösvényen. Törzse nem bírta a viharral együtt érkező, tomboló szelet, s kettétört.

Abban a pillanatban még nem tudtam, de az ember is ilyen: hiába áll szálfaegyenesen, mereven, szemben a veszéllyel, végül úgy is megtörik.

"Nincs fa, amit a vihar ki ne dönthetne. Nincs ember, aki meg ne törhetne."

A filozofálást félre téve azonban már igyekeztem is tovább. Az út déli irányba vitt, én pedig sietős léptekkel követtem a vonalát. Nyakam köré tekert vörös, kötött sálam zászlóként lobogott mögöttem. Hajamat tépte, cibálta a szél, de nem törődtem vele.

Egy pillanatra az égre tekintettem. Bársonyos, a szürke szín minden árnyalatát felvonultató fellegek ültek a kékség tetején. Bolyhos széleikkel erőszakosan igyekezték elnyelni az ég egyetlen szeletkéjét, melyen továbbra is vígan ragyogott a napkorong. Úgy saccoltam, hamarosan mégis fényárban úszik majd a sziget, és hamar felszáradnak a tócsák.

Nem sokkal előttem egy útelágazás volt látható. Az egyik ösvény az erdő sűrűjébe vezetett, míg a másik annak szegélye mentén haladt. Egy fa törzse mellett két alak állt, akiknek csak a körvonalát lehetett kivenni az árnyak között. Én azonban mégis felismertem őket, arcomon pedig halovány mosoly terült szét, ahogyan intettem feléjük.

A jobb oldali fiatal karjával széles ívet rajzolt a levegőben, jelezve felém. Közelebb érve láthatóvá váltak arcának finom vonásai. Bársonyos tapintású csokoládébarna tincsei szeme elé hulltak, miközben karjaival bőszen integetett felém. Formás orra, vérvörös ajkai, és dús szempillákkal keretezett enyhén mandulavágású szemei tökéletes összhangot alkottak. Mindig is úgy akartam kinézni, ahogyan ő, de valahogy sohasem jött össze… Elegáns, testhez álló farmert, és prémmel borított téli kabátot viselt. Júniusban... Fekete gyöngyszemei vidáman csillogtak.

Ő volt Alla Castyn. Egyetlen, és csodálatos barátnőm.

Mellette nem kevésbé különös jelenség várt. A fiú szinte eggyé vált a sötétséggel, csak azért lehetett észrevenni, mert barátnője folyamatosan szorította a karját. Wall haja a válláig ért, amely egy fiú esetében már hosszúnak számít, valamint olyan fekete volt, hogy az már szinte mélylilában játszott. Jóképű volt, arcát mintha angyalok faragták volna gránitból, olyan tökéletes. Vonásai merevek voltak, és kemények, mint a szikla, mégis gyönyörűek. Zafírszínű szempár ült gödreiben, mint két feneketlen kút, úgy néztek vissza rám. Bőre sápadt, és fehér akár a frissen esett, szűz hó. Nem hordott sem kabátot, sem meleg holmit, csak egy egyszerű fekete pólót, mely láttatni engedte izmos karjait.

Talán úgy hangozhat, mintha gyengéd érzelmeket táplálnék iránta. Természetesen ez így is volt, hiszen Wall Earll - t nem lehet nem szeretni, vagy legalább csodálni. Azonban csak annyira, mint egy titokzatos, és szerethető bátyát.

Különben is... A fiú már régóta foglalt...

Alla vidáman lépett mellém. Kezeit széttárta és meleg ölelésbe foglalt velük. Sohasem értettem, miért kedvelnek engem. Ők az álompár, a tündér és a démon. Én pedig... csak én voltam.

~ Már azt hittem, el se jössz! - súgta a fülembe a lány. Persze, tudta jól, sohasem tennék ilyet. Már csak azért sem hagynám ki a Caerra Agua - t.

Alla minden évben indult a híres vízi versenyünkön. A megmérettetés lényege a szigetcsoport két legnagyobb földdarabja közti távolság átúszása, már évszázadok óta. Kezdetben a tenger isteneinek tiszteletére tették meg az utat napnyugta felé, mára azonban hagyománnyá vált. Alkalomadtán több ezer turista érkezett a városba, csak hogy megtekintse az eseményt.

Egy percig beszívtam Alla gyönyörű hajának különös, levendula illatát. És elvesztem az enyhén hullámos fürtök tengerében, melyekből az én arcomba is jutott.

Wall közelebb lépett. Barátnőm elengedett, és a fiú felé fordult, aki szenvtelen képpel álldogált néhány méterrel odébb. Haját az arca elé fújta a szél. Már abban a pillanatban is olyan volt, mint egy szikla. Mozdulatlanul ácsorgott, és már - már felsőbbrendűen pillantott le ránk.

~ Lassan indulnunk kéne - jegyezte meg suttogva mély, reszelős hangján. Alla pajkos mosollyal az arcán nézett a szemembe. Tekintete azt üzente: "Még egy ilyen srácot!" Pedig pontosan tudtam mennyire szeretik egymást. Noha éppen a világ két végletét képviselték, hihetetlenül jól kijöttek egymással. Soha egy rossz szót sem intéztek egymáshoz, és veszekedni sem hallottam őket soha.

Ami azt illeti Wall – t még beszélni se nagyon hallani…

~ Menjünk - egyeztem bele egy bólintással.

Hármasban baktattunk tovább az ösvényen. Alla belém karolt, lépéseit az enyéimhez igazította, és vidáman fénylő szemekkel nézett rám. Wall szemmagasságban, mereven bámult előre. Volt, mikor meg akartam figyelni, mit láthat, azonban én semmit nem vettem észre a távolban. Lassan haladt, a bakancsát körülfogó sár cuppanása minden egyes lépésénél hallatszott.

Barátnőm bugyuta viccekkel igyekezett minket szórakozni. Udvariasan felnevettem, noha egyáltalán nem értettem a poént. Wall félmosollyal az arcán ment tovább. Átlagos nap lehetett volna.

Átlagos pillanatokkal.

Csakhogy nem az volt. Akkor lehettünk utoljára együtt, mielőtt a Sors végleg elválasztott minket. Ha ezt tudom, okosabb dolgokat mondtam volna, és jobban megbecsülöm a velük töltött időt.

De ez nem adatott meg nekünk…