~ Island of Demons ~
/Második fejezet/

Hármasban értük el a partvonalig. Luminosto városának egyetlen, általában kihalt kikötőjébe érkeztünk. A betonnal borított területen szivárványszínű konténerek egész hada sorakozott, békésen várva arra a pillanatra, mikor berakodják őket. Ládák tömege állt halomba rakva az egyik szegletben. Haltól bűzlő, rozsda lepte halászhajók horgonyoztak a dokkjaikban, elnyűtt alkatrészeik szánalmasan nyekeregtek a hullámverésben. Felkavart iszap lebegett a felszínen, néhány csomagolás, és műanyag palack társaságában. Halott szürke felhők nyújtózkodtak a végtelenbe érő víztömeg felett, lustán, immár teljesen elfedve a Napot. Az égen hófehér sirályok köröztek, tollaikat a szél borzolta, miközben vészjósló sikoltásaikkal töltötték be a levegőt. A szabadság megtestesítői lehettek volna, hiszen nekik nem parancsolt soha senki, szabadon szárnyalhattak, kergetve a naplementét.

Általában így nézett ki a Palm Area nevet viselő kikötő. Azóta sem tudom, ki adta neki a megtévesztő "pálma" nevet, hiszen egy szál növény sem gyökerezett lekövezett talaján.

Wall elnyújtott léptekkel haladt célunk felé. Már messziről látszott a vízbe nyúló sík beton, mely mellett jókora embertömeg gyűlt össze. Azonnal látni lehetett, melyikük turista, és ki a helyi. Az idegenek egytől - egyig rikító, kirívó öltözetben jelentek meg, különféle elektronikus masináikat kattogtatva meredtek a tengerre. Ellenben a sziget lakói félrehúzódva álltak, napszítta bőrüket cirógatta az óceán szele.

A placc mellett három zöldre festett, fa öltözőfülke állt. Nem mintha az embereknek olyan gyakran támadt volna kedve megmártózni a Csendes - óceán általában hűvös vizében, azon a napon azonban ez nem így volt. Száznál is több dicsőségre vágyó szigetlakó mérkőzhetett meg egymással, átúszva a három kilométeres távot. A győztes jutalma egy hatjegyű, igen kecsegtető pénzösszeg volt.

Azért pedig érdemes "harcba szállni".

Allát azonban sohasem hajtotta a győzni akarás. Saját elmondása szerint a víz érintése számára olyan volt, mint egy önkívületi, hipnotikus állapot, mikor minden gondját elfelejtheti.

~ Itt vagyunk! - sóhajtotta a barátnőm. Jobbra intett. Ujjának vonalát követve megpillantottam egy összecsukható faasztalt, amelyre a "Regisztrációs pult" feliratot függesztették. ~ Most... be kell jelentkeznem, és átvenni a kötelező felszereléseket! Várjatok itt! - utasított minket örömtől ragyogó arccal, majd belevetette magát a hullámzó embertömegbe.

"Ezek pont olyanok, mint a tenger. Minden tajték más, mégis hasonlítanak, és egy egészet alkotnak."

Wall - barátnője kérése ellenére - szinte azonnal megindul az ellenkező irányba. Visszanéztem, amerre Alla eltűnt, de már csak az egy emberként vonagló nézőközönséget pillanthattam meg. Így gyors léptekkel a fiú után nyargaltam, aki éppen készült beleveszni a gyülekezetbe.

~ Hé! - szóltam utána. ~ Hová megyünk?

~ A legjobb helyre. Minden látni fogunk - tájékoztatott Wall, és otrombán az emberek közé furakodott. Nem győztem bocsánatot kérni faragatlan viselkedése miatt, mikor másokat is félrelökött az útjából. Több bosszús pillantás is ránk meredt. Behúztam a nyakamat, és igyekeztem a barátom sarkában maradni.

Hiába ismertem jól a szigetünket, nem akartam egyedül maradni a sok ismeretlen - esetlegesen rossz szándékú - ember között.

Végül egy neonsárga rendőrkordon mellett lyukadtunk ki, ahonnan tökéletes rálátás nyílt a partszakaszra, és a versenyzőkre. Néhány vízi mentő, és rendőr biztosította, hogy senki ne juthasson át rajta.

A szél hullámokat korbácsolt, melyek óriási nyelvek módjára csapódtak ki a partra, majd húzódtak ismét vissza a habokba. Biztosra vettem, volna, hogy a víz nagyon hideg lehet.

A már felkészült résztvevők különleges, hőszigetelt gumiruhában ácsorogtak a parton. Szemem sarkából azonnal kiszúrtam Allát, aki bőszen integetett felénk. A fekete felszerelés testhezálló volt, tökéletesen kihangsúlyozta hibátlanul karcsú alakját. Kávészínű hajzuhatagát szabadon hagyta, hadd lengjen a válla felett. Arca kipirult, szeme fénylett. Szinte sohasem láttam még olyan boldognak, mint azokban a percekben.

Feltartott hüvelykujjal jelezte: minden oké.

Wall elmerengve figyelte barátnőjét. Sohasem volt az a kifejező típus, arcáról ne, lehetett leolvasni a gondolatait. Véleményem szerint előbb halt volna meg, mintsem beavasson valakit az érzelmeibe.

Miközben a fiú Allát tanulmányozta, én pedig őt, három kikötőmunkás érkezett, akik egy rögtönzötten összetákolt, másfél méter magas pódiumszerű emelvényt vontattak a szabadon maradt területre. Egyikőjük sóhajtva törölte meg izzadtságtól gyöngyöző homlokát, miközben az emelvényt a korhadt deszka nyekkenésével állította végső helyére.

Néhány perc múlva kezdődhetett a verseny.

Alacsony, ámde annál testesebb ember jelent meg a kordon túloldalán. Vastag kezével kedvesen intett a nézőknek, majd némi nehézség árán felküzdötte magát a pódiumra. A legtöbb szigetlakó azonnal felismerte a polgármestert. Őszintén szólva a nevét sohasem tudtam, bár különösebben nem is érdekelt.

A férfi izzadt tenyerével hátrasimította olajbarna arcához tapadt hajtincseit, és pillantását végigfuttatta az egybe gyűlteken. Az egyik munkás egy hangosbeszélőt nyújtott fel neki, melyből azonnal dobhártyaszaggató sípolás hallatszott, ahogy a polgármester bekapcsolta.

~ Üdvözlök mindenkit a szigeten immáron 207. alkalommal megrendezett Caerra Agua versenyen! - szavalta. Minden mondata erősen úgy hangzott, mintha betanult szöveget mondana, a tömeg viszont hangosan éljenzett. Az úr folytatta beszédét: ~ Ez a hagyomány már ükapáink mindennapjainak is részét képezte annak idején. A verseny, a tenger hajdani istene - bizonyos Pallioste - előtti tisztelgés fejezte ki hajdanán, már azonban komoly megmérettetéssé vívta ki magát! Az esemény nemsokára kezdetét veszi. Vállalkozó szellemű versenyzőinket először hajóval átszállítjuk a szomszédos szigetre, hogy utána ismét visszajuthassanak hozzánk, ezúttal azonban hajó nélkül - a polgármester jót kacagott saját, elfuserált poénján. A mikrofon sípolni kezdett. Kezemet a fülemre szorítva szorítva igyekeztem kirekeszteni a zajt. Wall meg sem rezzent.

~ Mint tudják, a győztes nyereménye igen kecsegtető, mégpedig ötvenezer amerikai dollár, amiért érdemes megküzdeni. Valamint egy értékes, kétszemélyes utazás Hawaii - ra! Nem is szaporítom tovább a szót! Versenyzők, kérem gyülekezzenek a hajónál, mely majd átviszi Önöket a túlpartra! Kedves nézőink, Önöknek pedig felhőtlen, jó szórakozás kívánok! Induljon tehát a 207. Caerra Agua! - fejezte be a beszédét a férfi. Szavait vidám taps, és éljenzés követte.

Mégis valami megmagyarázhatatlan feszültség vibrált a levegőben, mely miatt nem tudtam nyugodtan elengedni magam. Wall is ugyanezt érezhette, mert elfehéredett ujjakkal markolta a kifeszített kordont.

A távolban megláttam a kis hajót, mely hajdanán minden bizonnyal egy komp lehetett. Addigra már azonban több volt rajta a rozsda, mint a fém. A sok, fekete, testhez álló ruhás résztvevő már felsorakozott a fedélzetén. Szemem sarkából kiszúrtam egy ifjú, női alakot, kicsivel távolabb a többiektől. Később nem mertem volna rá mérget venni, de akkor biztos voltam benne, hogy Alla az.