~ Island of Demons ~
/Harmadik fejezet/

Néztük, ahogyan a bárka távolodik, egyre zsugorodott, míg végül halvány légypiszokká vált a látóterünk szélén. A szemközti sziget partvonala vékony csík volt csupán a messzeségben. A nézőseregre izgatott csend borult. Mindannyian arra vártak, hogy megkezdődjön a verseny.

Egy kürt hangja hasított a levegőbe. Nem sokkal ezután egy fénypont gyúlt a szigetcsoport második szigete felett. Alig látható, vöröses derengés. Biztos voltam benne, hogy egy jelzőrakétát lőttek fel a túloldalon.

A Caerra Agua megkezdődött.

Három kilóméternyire tőlünk nehéz testek csobbantak a vízbe, hogy megkezdjék életük legnagyobb bajnokságát. Alla is közük volt. Egy a több száz versenyző közül. Mégis teljesen másért jött el, mint ők. Bár, az indulásának valódi okára csak jóval később derült fény.

A tömeg úgy morajlott mögöttünk, akár egy felajzott méhraj. Biztató üvöltések hangzottak el, noha a versenyzőket egyelőre senki sem láthatta. Az emberek vadul taszigálták egymást, kezek lendültek a levegőbe. Wall kis híján átesett a sárga szalagon, miközben szemeit meresztgetve leste a vizet. Én mozdulatlanul álltam. Úgy éreztem, körülöttem megfagyott az idő, és a szívemet is valami jeges kéz szorítja össze.

~ Kérlek! - könyörgő hangom elhalt a többi száz között. Nem tudtam, miért éppen azt a szót ejtettem ki. Akkor nem tűnt éppen helyénvalónak, hiszen mindenki a saját ismerőseit biztatta torkaszakadtából ordítva.

Wall üvöltött valamit biztatásul. Talán arra számított Alla is meghallja? Nem valószínű... Csakhogy az ő hangja is elveszett a másik száz között. Úgy tűnt, mintha csak erőtlenül tátognak, mint valami hal. Tisztán láttam, ahogyan zafírszín szeme megvillant egy szónál. Ahogy visszaemlékszem a pillanatra, úgy emlékszem, ajkai ezt formázták: "Győzelem!"

A háttérben is emberek hangoskodtak. De már nem hallottam őket. Tekintetemet a fodrozódó víztükörre tapasztottam. Csak bámultam, néhol előtűnt egy - egy kar, vagy fej a hullámok közül, mielőtt a tajték eltakarta volna őket a szemem elől. Odabenn a fagyos vízben versenyzők küzdöttek a nyereményért.

A percek lassan peregtek.

Mígnem az első versenyző kiugrott a partra. Szó szerint. Hőálló ruhája nedvesen tapadt a bőréhez. Izmos fiú volt, igazi úszó alkat. Néhány fekete hajtincse a homlokához tapadt. Nem ismertem a srácot, de úgy tűnt, mások igen, mert hamarosan a nevét skandálta a tömeg.

Nem sokára felbukkant a második, a harmadik, a negyedik, és sorjában az összes többi befutó is. De a szívem összeszorult. A polgármester sorolni kezdte a helyezetteket.

Wall - ra néztem, ő meg rám.

~ Hol? Hol van Alla? - kérdeztem tőle. Wall nem válaszolt. Ugyanolyan sejtelmesen nézett, mint mindig. Pillantása fátyolos volt, hosszú haját cibálta a tengeri szél.

~ WALL! Hol van Alla? - ráordítottam, mintha ő választ tudna adni a kérdésemre. De nem tette. Fejét a mellkasára hajtotta, mintha fájna a szemembe néznie.

~ Nem tudom - a hangja nem is hasonlított a sajátjára. Halk volt, és szinte elveszett a többi közt. Persze, ő sem tudhatott többet nálam. Ugyanolyan nézője volt a versenynek, mint bárki más. A rossz érzés, amely a nap elejétől bennem munkálkodott, ismét a felszínre tört, minden addiginál erőteljesebben. Tudtam, hogy valami szörnyű fog történni. Valami borzalmas. Visszafordultam a célvonal felé.

És akkor megláttam...

Olyan látvány tárult szemeim elé, melyet nem felejtek el soha, ameddig csak élek. Harminc, negyven év körüli férfi küzdötte magát a partra. Vállával támasztott egy mozdulatlan, ernyedt testet. A szívem nagyot dobbant. Alla!

Két munkás rohant felé. Meg sem mozdultam. Csak álltam, és úgy éreztem, külső szemlélője vagyok a jelenetnek, egy pillanatra mintha még a testemet is kívülről láttam volna, ahogyan hosszú, barna hajamat az arcomba csapja a szél, és mozdulatlanul meredek előre egy jelenetet bámulva, melynek sohasem szabadott volna megtörténnie. A szívem, azt hiszem jó néhány dobbanást kihagyott. Szemem elhomályosult, fekete pontok ugráltak a látómezőmben.

Wall átugrott a szalag felett, és a lány felé iramodott. Mint holmi lassított felvételen, előre láttam, hogy néhány rendőr a fiú elé áll, igyekeznek, hogy megállítsák őt.

~ Valaki hívja a mentőket! - zúgta a polgármester a mikrofonba.

Én pedig csak ekkor mozdultam. Wall nyomát követve átbújtam a sárga szalag alatt, és megindultam a fiú után. Amaz éppen a törvény őreivel hadakozott. Megpróbáltam gyorsan elosonni mellettük, de egy korosabb rendőrnő állta utamat.

~ Ide csak versenyzők jövetnek be! - kezeit összefűzte a mellkasa előtt, így megpillanthattam övére erősített fegyverét, és gumibotját. Az eszem, valahol tudta, milyen veszélyes összetűzésbe kerülni a rendőrséggel. De ezt a rész elnyomta azon másik, amelyik a Allát látta mozdulatlanul egy másik induló karjai közt.

~ De értse meg! A barátnőm... ott van! Kérem! - a könyörgéssel nem sokra mentem a nő rendíthetetlen toronyként magasodott előttem.

~ Majd mi intézkedünk!

Közben Wall is a maga harcát vívta. Akkor még eszembe sem jutott ilyesmi, de később elkezdtem rajta gondolkozni, vajon tulajdonképpen mi járna annak büntetésül, aki felpofoz egy rendőrt. Ha jól láttam kétszer. Majd valahogy átverekedte magát a sorfalon, és sprintelni kezdett a lány felé, aki már a kikötő betonján feküd ugyanolyan élettelenül. Miközben az engem feltartó rendőrnő a jelenet felé fordult, gyorsan kikerültem, és a fiúval együtt tettem meg a fennmaradó távot.

Csúszva érkeztem, és azonnal leguggoltam a lány mellé. Alla mellé. Megszorítottam a kezét, amely azonban hideg volt, és merev, a fagyos víztől pedig szinte kékes árnyalatot öltött. Az arcára néztem. Csukott szemhéja mögött ugyanaz a tekintet ült, amely annyiszor megnevettetett. Ugyanazt a kezet szorítottam, amelyet már oly sokszor életem folyamán. De ezúttal egészen más volt.

És valami nem stimmelt. Mellkasa nem emelkedett föl - le, és a pulzusát sem éreztem.

Ekkor dőlt össze a világ...

~ NEEM! - üvöltöttem. Nem mintha ez bármin segített volna. Alla halott volt, ezen nincs mit szépíteni. Megölte az a verseny, amelyen kiskora óta indult, az az óceán, amelyben a fél életét töltötte. Akkor pedig holtan feküdt a lábaim előtt, mint valami rongybaba, amit csak rángatni lehet, mert magától nem képes mozogni.

~ Nem... Kérlek Alla... Ezt nem teheted velem... - forró könnycseppek gördültek le az arcomon. De nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy egy egész szigetnyi ember és egy seregnyi turista előtt sírok. Csak hárman voltunk, úgy, mint mindig: Wall, Alla, és én.

Az imént említett fiú felettünk állt. Bár sokszor próbálkoztam már, sohasem sikerült tökéletesen leírnom azt a fájdalmat, ami az arcán tükröződött. Vagyis... tulajdonképpen csak a szemében, mivel angyalok faragta arca ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint bármikor máskor. Csakhogy, az a tekintet mindent elárult. Wall - ról, aki sohasem érzett semmit. Hiába próbálnám leírni azt a pillantást, mely úgy bámult a lány testére, mintha teljesen mást nézne, olyasvalamit, amit csak ő lát.

~ Wall... - sikítani akartam, hogy mondjon már valamit, hazudja azt, minden rendben lesz, nyugtasson meg, és hasonló közhelyek. Bármit tegyen, csak ne álljon úgy ott, mint valami bálvány, és ne nézzen olyan égetően, a lényre - talán az egyetlen lényre - akit valaha szeretett. Csakhogy a szavaim zokogásba fulladtak.

A lány mellkasára dőltem, és kezem közé akadt egy tincs hibátlan, még mindig selymes hajából, ami azonban összetapadt a víztől. Hőtartó ruhája alatt teste hideg volt. Továbbra is érezni lehetett rajta egy jellegzetes parfüm, és óceánszagot.

Sziréna vijjogása hasított a levegőbe.

Tudtam, hogy már késő. Hiába álltattam magam akkor, és ott, szívem mélyén tudtam, hogy késő. Mindent elvesztettünk, ami valaha Alla volt.

Kemény kezek ragadták meg a karomat, hogy elrántsanak a test mellől. Küzdöttem ellenük, igyekeztem lerázni magamról őket, és görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy a barátnőm mellett maradhassak, miközben mindvégig hullottak a könnyeim.

~ Nyugodj már le! - ezzel a végszóval állítottak végül durván talpra, és igyekeztek odébb rángatni a helyszíntől. Továbbra is vadul ellenkeztem. Ekkor vált minden homályossá. Arra emlékszem, minden ajkamra toluló rondaságot kiabáltam a hatóságiak felé, bár arra már nem, pontosan mik voltak ezek. Talán jobb is így.

~ Hagyják békén! - ez már Wall volt, akit szintén távolabb vonszoltak. Aznap harmadjára pofozott fel egy rendőrt, ezúttal még az előbbieknél is ingerültebben, ökölbe szorított keze a férfi arcához vágódott. Egy pillanatra még ki is szabadult kezeik közöl, de a következőben már durván visszarántották.

Innentől lett minden zavaros.

Rohammentősök érkeztek sárga ruhákban, és mindenféle készülékekkel, amelyek másokon talán segítettek volna, de Allán nem. Rajta már nem. Arra sem emlékszem, pontosan mikor, de tudom, hogy hordágyra szíjazták, majd a nézők között egy mentőautóhoz vitték. Azután egy rendőrtiszt lépett mellém, és bejelentette azt, amit már úgyis tudtam:

~ Meghalt. Sajnálom - de még csak meg sem próbált szánakozónak látszani, közben gumibotjával a combját ütögette.

Akkorra már megállíthatatlanul sírtam, és kezeimmel sem tudtam letörölni a cseppeket. Úgy éreztem, szívem először megfagy, majd szétreped. Szinte hallottam is a reccsenést, ahogyan kettétört, és szabad áramlást hagyott a bennem dúló fájdalomnak.

Wall kiabált valamit, de nem hallottam tisztán.

Eleredt az eső, és a víz, mely lecsorgott arcomon, összekeveredett sós könnyeimmel.

A fiú felém nyúlt, és kezét a vállamra téve húzott közelebb magához. Mintha meg akart volna védeni. Hagytam, hogy egész közel vonjon magához. Pedig, már mindketten tudtuk, hogy késő. Allát senki sem védte meg.