~ Island of Demons ~
/Negyedik fejezet/

Kísértet voltam. Csak bolyongtam céltalanul szülőföldemen, s sehol sem találtam a helyem. Napokig. Odahaza úgy éreztem, a falak meg akarnak fojtani. A szüleim ugyan igyekeztek mindenben a kedvemben járni, de nem értették meg, leginkább egyedüllétre volna szükségem. Az utcán sétálva egy idő után megelégeltem a folyamatos részvétnyilvánítást, így az útról letérve a fenyves sűrűjébe vetettem magam. De itt is minden csak Rá emlékeztetett.

A fatörzs, melybe tíz évesen a nevünket karcoltuk. A fenyő még mindig állt. Az út, melyen őzeket követtünk a végtelenbe. A forrás, amelyből ittunk. A lábnyom, mi lehetett volna akár az Övé is. Az összes bokor, fa, sárfolt, és növény. Minden...

- Áh! A francba! - kiáltottam fel. - A rohadt, rohadt életbe! - Egy fa felé rúgtam, mintha szerencsétlen óriás tehetne a fájdalmamról. Mintha tehetne bármiről.

- Miért..?

A kérdés befejezetlenül lebegett a levegőben. Miért pont Alla? Miért... miért nem én? Lerogytam a földre. Vajon, ha lett volna lehetőségem, meghaltam volna Alla helyett? Lettem volna annyira bátor, mint ő?

Arcomat a tenyerembe temettem, mert nem tudtam felelni. Válaszok kellettek, de senki nem ismerte őket. A rendőrség azt mondta, Alla megfulladt a viharos vízben. Nehezen hittem ezt el. A legjobb úszó volt, akit valaha ismertem, szinte eggyé vált a vízzel. Nem tudtam elhinni, hogy így kellett meghalnia. Újra magam előtt láttam mozdulatlan, hideg testét a parton...

Talán ránk gondolt, mielőtt meghalt. Rám, és Wall - ra. Talán tudta, hogy számára véget fog érni minden, és könnyei a tenervízbe folytak... Nem volt mellette senki, hogy megmondja, mennyire szereti, csak a sötétség húzta maga felé, mint valami óriási fekete kéz. Ő pedig nem ellenkezett, mert nem suttogta a fülébe senki, hogy "Küzdj!"... Én így képzeltem az elmúlást.

Észre sem vettem, mikor kezdtek folyni a könnyeim, csak azt, hogy hamarosan már patakokban csorogtak arcomon, majd a sárba hullottak. Nem tudtam, mit kivántam jobban: hogy valakit hibáztathassak, hogy valakinek eltörhessem az orrát, mert ő felelős a történtekért, esetleg azt, valaki öleljen át jó szorosan, hazudja azt, mindez meg sem történt, és minden rendbehozható.

Csakhogy az életem végérvényesen széthullott...

Szívemet sosem érzett fájdalom szorította össze. Nem csak lelki, fizikai valómban is. Előre görnyedtem, és már halkan zokogtam, elkeseredésemben, a mellkasom pedig szúrt, mintha sebesen lüktető szívem ki akarna szakadni belőle.

- Jurie?

Egy árny vetült rám. Megmerevedtem, de már pontoan tudtam, hogy az alak mindent ért. Bárhol megismertem volna azt a tompa, szenvtelen hangot, mely ezúttal megtörtségről árulkodott.

Wall felém nyújtotta kezét, én pedig elfogadtam, és felkeltem. Ruhámat sár, és egykor növényi maradványok díszítették, de nem foglalkoztam vele. A fiú szemébe néztem, de amit ott láttam, annyira megrémített, hogy hátrálnom kellett egy lépést. Kék szemei törött üvegcseréphez hasonlítottak. Beléjük néztem, de egy örvény pillantott vissza rám. Valami, ami mintha elnyelné a fényt.

- Wall, mi történt veled?

A fiú nem válaszolt. Jól tudtam, mi lett volna a válasza. Neki nem volt értelme tovább élni. Alla volt a mindene, a fénye, a szíve. Most pedig halott. Ha nekem ennyire fájt, ő vajon mit érezhetett?

"Ne a holtakat szánd. Csak az élők érdemelnek sajnálatot."

Azt hiszem akkor értettem meg ezt a mondást. Alla - bármennyire fáj is - de már nyugalomra talált valahol máshol. Wall viszont teljesen összetört, még sosem láttam ennyire sebezhetőnek. Én pedig nem tudtam, hogyan segíthetnék rajta.

- Gyere! Mutatnom kell valamit...

Elindult atz egyik irányba, és feltételezte, majd követni fogom. Így is történt. Az erdő egy árnyasabb részén haladtunk, ahol a fényhiány ellenére is dús aljnövényzet burjánzott. Egy őzcsapáson sétáltunk.

Miközben arcomra száradt könnyeimet törölgettem, agyam azon kattogott, vajon mit akar mutatni nekem a fiú.

Egy aprócska, alig észrevehető fakunyhó állt előttünk. A falait már sűrűn befutotta a borostyán és a vadszőlő. Összetákolt tetőcserepein zöldellő moha növekedett. Mégsem tűnt egészen elhagyatottnak. Wall habozás nélkül lépett az ajtajához, mely egy nyekergés után ki is tárult. Halvány fénycsík világította meg a berendezést. Egy íróasztalt láttam, papírokkal telezsúfolva. A falakat cetlik borították, mintegy tapéta képpen.

- Azt hiszem ez volt Alla búvóhelye - jelentette ki a fiú.

- Miből gondolod?

Egy bőr kötésű, apró könyvecskét húzott elő a farzsebéből. - Ezt a rendőrök adták át. Azt mondták, nekik nincs szükségük rá a nyomozáshoz. "Nyilvánvalóan baleset történt." Alla ruhái közt találták, a parton hagyta.

A kezembe nyomta. Felnyitottam a naplót - mert minden bizonnyal ilyen célt szolgálhatott - és rögtön ráismertem barátnőm kézírására.

- Biztosan el akarod olvasni?

Bólintottam. Később arra a következtetésre jutottam, bárcsak ne tettem volna...